Az élsport nem hazai pályán zajlik. Az íjászatban sem. Annak a versenyzőnek, aki az „elitklub” tagja szeretne lenni, nem az itthoni bajnokságok, hanem a nemzetközi mezőny dobogós szintjéhez kell felnőnie. Orosz Viktor pontosan tudja ezt. Tudatos felkészülése és az íjászatba fektetett energiája példamutató az ifjú húrfeszítők számára. Vele beszélgettünk a kezdetekről, sikerekről és kudarcokról egyaránt.
Az íjászat előtt/mellett volt más sport is az életedben?
Világ életemben sportoltam. Óvodás koromtól kezdve részem az aktív mozgás. Szerencsés voltam, mert a debreceni sportiskola jóvoltából kéthetes periódusokban nagyon sok sportágba belekóstolhattam. Hosszabb távon az úszásnál, majd a vízilabdánál ragadtam le. Ez utóbbit 3 éve hagytam abba.
Ezek szerint az íjászat mellett sokáig jelen volt egy másik sport is.
Az úszást 4 éves koromban kezdtem el, és ez a sport biztosította sokáig az íjászathoz az erőnlétemet. Aztán szerettem volna valami mozgalmasabb vízi sportra áttérni, ekkor váltotta fel az úszást a vízilabda.
Miért pont az íjászat az, ami megragadt?
Nem tudom. Talán ez volt az a sportág, amelyben jó voltam már az első pillanattól kezdve. Ráadásul az egész hangulata illik a személyiségemhez. Nagyon szeretem, hogy van egyfajta közösségi élet az edzéseken. Tudok beszélgetni lövések között a társaimmal.
Mikor volt az a pont, amikor azt érezted, hogy immár az élsport színpadán játszol?
Az íjászatot 9 évesen kezdtem el, rá egy félévre már indultam versenyeken. A kategóriámban mindig magasan az első helyet szereztem meg. Bár az elején volt olyan verseny, ahol csak egy ellenfelem volt, azonban a későbbiekben, nagy létszámú megmérettetésen is megmaradt a fölényem. Visszatekintve, már az elején látszott, hogy valami miatt jobb vagyok a többieknél. Vagy azért mert több munkát teszek bele, vagy mert jobbak az adottságaim, bár az a sejtésem, hogy mindkettőnek köze volt a korosztályomból való kitűnéshez. A kérdésre válaszolva, nem tudok konkrét pontot említeni.
Nem sokat versenyeztél a korosztályodban.
Már gyerekként is gyakran kadet kategóriában versenyeztem, és így is meg tudtam tartani a jó eredményeimet. Az, hogy én kezdetektől fogva összeszedetten, tervszerű edzéseket végeztem, kiemelt azok közül, akik csak lövöldözni jártak le a pályára.
Szoktál csak a lövés kedvéért íjat ragadni a kezedbe?
Nagyon eredményorientált vagyok. Ennek megfelelően nagyon ritkák azok az alkalmak, amikor csak a lövés kedvéért vagyok kint a pályán. Egyszerűen én ilyen vagyok, így jár az agyam. Érdekes, hogy azokon az edzéseken, amikor lazára veszem a figurát, és azokon, amelyeken nagyon figyelek, csak pár pont különbség mutatkozik. A lövések mozdulatai már a csontjaimban vannak. A hangulatom azonban nagyon be tud kavarni.
Mennyire tudod megtervezni azt, hogy egy adott versenyre a legjobb formába kerülj?
Ha egy adott verseny előtt nulláról szeretnék formába lendülni, akkor legalább egy hónappal a megmérettetés előtt el kell kezdenem az edzéseket úgy, hogy akkor nincs mellette semmi: sem iskola, se más munka. Alsó hangon napi 3-4 óra edzést jelent ez heti 6 alkalommal. De ez tényleg akkor kell, ha kihagytam egy versenyszezont, és ahogy említettem, a nulláról kell ismét formába lendülnöm. Ha szezonban vagyok, azaz jönnek a versenyek szépen egymás után, akkor 1-2 hét is elég a formába kerüléshez. Nagyon nehéz ezt iskola mellett végezni. Most is van olyan napom, amikor az egyetemen este nyolckor végzek, így aznap biztosan nem tudom az íjat a kezembe venni.
Hogyan lehet feldolgozni, túllépni egy olyan helyzeten, amikor egyszerűen nem jönnek össze a dolgok?
Sajnos az utóbbi két versenyszezonom ilyen volt. Hónapokat dolgoztam azért, hogy felépítsem magam, és elég egy verseny, hogy egyszerűen visszazuhanjak a felkészülés előtti szintre. Ezt élem most meg folyamatosan. Nagyon érdekes, de ilyenkor az visz előre, hogy visszatekintve látom, hogy az, ami ma nem jött össze, az megvolt régen. Erős bennem az akarat, és nagyon szeretem az íjászatot. Vannak céljaim, amit el akarok érni. Bízom magamban, bízom abban, hogy sikerül idén kiszállnom ebből a hullámvasútból.
Mit gondolsz a mai magyar pályaíjászatról?
Kicsi ország vagyunk. Hazánkban is van néhány olyan versenyző, aki legalább olyan tudatosan és energiával dolgozik a sportcéljai eléréséért, mint én, de a többség hobbiként, a sport öröméért veszi kézbe az íjat. Így van ez az USA-ban is. A különbség csak az, hogy míg itthon 300 íjászból van 3 élsportoló, addig az Államokban 3000-ből 30. A számokat csak szemléltetésképpen mondtam, de azt hiszem, érted mire gondolok: az aránypár mindenhol hasonló, csak nem mindegy, mekkora a merítés. Az élsporthoz rengeteg idő, pénz, elszántság és persze tehetség szükséges. Nagyon nehéz ezt a négy dolgot egyszerre összehozni.
Kinek köszönheted azt, hogy itt tartasz?
Egyértelműen apukámnak. Ő volt az, aki mindig kereste azokat az edzéstechnikákat, amelyek a meglévőknél jobbak lehetnek. Sokszor ő volt az ösztönző erőm. Talán az utóbbi két évben jelentkező mélyvölgyemet is az váltotta ki, hogy elköltözve otthonról megszakadt ez a kétszereplős felállás. Most viszont próbálok visszatérni azokra a dolgokra, amelyeket együtt csináltunk apummal.
Második éve jársz a BME Villamosmérnöki karára. Évfolyamtársaid tudnak arról, hogy élsportoló vagy?
Kevesen. Első félévben a tankörtársaimnak tűnt fel, hogy néha hosszabb időre eltűnök az egyetemről. Ha rákérdeztek, akkor nekik elmondtam, hogy éppen melyik íjász világversenyen képviseltem Magyarországot.
Mi lesz 10 év múlva?
Szeretném az íjászatot egy nemzetközi szinten is elfogadható szinten megtartani, de hogy mit hoz a jövő, azt nem tudom megmondani.