Hírek
Falécek és faragott nyílvesszők
Ha egy sportág nagy öregével beszélget az ember, biztos lehet benne, hogy anekdoták sokaságában lubickolhat majd. Nagy Béla bácsival azonban nem csak a régi idők emlékeiről, hanem az íjász sportág jelenéről is beszélgettünk a Pályaíjász Évadnyitó verseny nézőterén.
Sokat fejlődött az íjászat eszköz oldala az elmúlt 50 évben. Ez igaz a versenyzők mozgására is?
Amikor 14 évesen elkezdtem íjászni, magunk készítettük nemcsak a vesszőinket, hanem az íjainkat is. Fa alapanyagból dolgoztunk. A lövéstechnika azonban már akkor is a most látható mozdulatsorokból állt. Az íjászat ezen részén nem történt akkora változás, mint az íjak és a nyílvesszők kezelhetősége, pontossága terén. Az íjászfelszerelés minősége a teljesítménynek csupán a 10%-át adja. A többi a tehetség, adottság és a szorgalom. Nekem például nagyon stabil a bal kezem. Ezt az adottságomat jól tudtam kamatoztatni e sportban.
Hogyan néztek ki azok a saját kézzel barkácsolt íjak?
Faléceket kötöztünk össze. Olyan kötegeket készítettünk, mint a teherautók laprugói. Faragott nyílvesszőinket pedig számoztuk, mert mindegyik kicsit másképpen repült. Megtanultuk, hogy az egyes darabokkal hova kell átcélozni, hogy azok a céltábla közepébe csapódjanak. Az átcélzás technikáját akarva-akaratlanul megtanulta így az ember. Később, amikor már precíz, azonos spin-értékű vesszőkkel tudtam lőni a versenyeken, ezt az elsajátított technikát jól tudtam alkalmazni szeles időben. Nem volt szükségem arra, hogy az irányzékot babráljam. Néztem a széljelző zászlót, és annak lengéséből tudtam, hogy szükséges-e az átcélzás, és ha igen, akkor az adott pillanatban milyen mértékben. Sajnos azt látom, hogy a mai íjászok nem képesek erre, mindenki egyből az irányzékon kezd állítani. Egy olyan versenyen azonban, ahol szinte percről percre változik a szél iránya és/vagy erőssége, az irányzék állítgatásával képtelenség folyamatosan követni az adott időjárási szituációt.
Mikor kapott először „rendes” íjat Béla bácsi?
1959-ben szüleim vettek nekem egy Jakus Kálmán által készített ősmagyar íjat. Igazán jó köröket lőttem vele, és Kálmán bácsi megígérte nekem, hogy amint kinövöm ezt az íjat, készít nekem egy másikat. Egyszer aztán Debrecenben egy versenyen eltört az íj, és bár nagyon sajnáltam, nem szomorkodtam, mivel tudtam, hogy Jakus mester készít helyette egy másikat. Azonban amikor hazatértünk a versenyről, megtudtuk, hogy Kálmán bácsi néhány nappal azelőtt meghalt.
Az ötvenes-hatvanas években milyen lehetőségei voltak egy ifjú, tehetséges íjásznak?
Nehéz volt csupán a tehetséggel érvényesülni. Emlékszem, hogy a Margitszigeti Úttörő Stadionban rendeztek egy nemzetközi versenyt, amelyen csak azért nem engedték, hogy induljak, mert még nem voltam 18 éves. Azt mondták a szövetségben, hogy ellenőrizni fognak minden íjászt. Nem így történt. Ifjú fejjel, akkoriban, már többet lőttem edzéseken, mint a felnőtt országos csúcs. Nem a korommal volt bajuk.
Ugorjunk egy kicsit az időben. 1970-ben az íjászat olimpiai sport lett.
Ez az év volt az én visszatérésem is. 18 éves koromban egy úgynevezett célzásképtelenség lett úrrá rajtam. Amint az irányzékom a sárga körbe ért, egyből oldottam, nem tudtam rendesen kihúzni az íjat a megfelelő mértékig. Romlani kezdtek az eredményeim, majd abbahagytam a sportot. Aztán jött az említett 1970-es év – ekkor már egyetemre jártam – és újra kedvet kaptam az íjászathoz. Felkerestem a Tipográfia egyesületet és jelentkeztem Vida József edzőnél, akit még gyerekkoromból ismertem. Borzasztó felismerés volt azonban, hogy 8 év kihagyás után a célzásképtelenségem ugyanúgy meg volt, mint 61-ben. De szerencsére ekkor már használtak az íjakon kattintót. Amint felszereltem én is az íjamra, és arra összpontosítottam, hogy a kattintó hangjára oldjak, pillanatok alatt elmúlt a célzásképtelenségem.
Két olimpián, három világbajnokságon és négy Európa bajnokságon képviselte Béla bácsi hazánk színeit. Melyik nemzetközi eredményére a legbüszkébb?
Az 1981-es olaszországi Punta Ala-i világbajnokságon elért hetedik helyemre. Ott ugyanis 120 íjász végzett mögöttem.
